Kincső
Észak-Irak hegyei között, egy csendes völgy mélyén fekszik Lalish – a jezidik legszentebb helye. A vallási közösség számára ez olyan, mint a muszlimoknak Mekka: minden hívőnek legalább egyszer el kell zarándokolnia ide.
Észak-Irak hegyei között, egy csendes völgy mélyén fekszik Lalish – a jezidik legszentebb helye. A vallási közösség számára ez olyan, mint a muszlimoknak Mekka: minden hívőnek legalább egyszer el kell zarándokolnia ide. Itt található Sejk Adí ibn Muszáfir sírja, a 12. századi szúfi misztikusé, aki a jezidik hitének megújítója volt. A völgyben több templom, szent forrás és olajlámpás fénye őrzi a hagyományt, amelyet nemzedékek óta visznek tovább.
A jezidik ősi, szinkretikus vallása a zoroasztrianizmus, a kereszténység, az iszlám misztika és a mezopotámiai hitvilág elemeit ötvözi. Hitük központi alakja Melek Tausz, a Pávaangyal, aki számukra nem a gonosz, hanem a fény, a hűség és a teremtés jelképe. Isten elérhetetlen, mindenható, az emberekhez a hét arkangyalon keresztül szól, közülük a legfontosabb Melek Tausz.
Történelmük tele van fájdalommal: évszázadok során több mint hetvenszer próbálták kiirtani őket. Az oszmán idők kényszerű áttérítéseitől az ISIS 2014-es támadásaiig újra és újra üldöztetés érte őket. Sokan életüket vesztették, másokat elhurcoltak – a túlélők számára Lalish még inkább a remény, a hit és az összetartozás szimbólumává vált. Sok jezidit Németországba menekítettek, külön program keretében főként azokat, akik az ISIS fogságát túlélték; ma Németországban él a világ egyik legnagyobb jezidi diaszpórája, akik ápolják kultúrájukat és vallásukat a távolban is.
A zarándokok mezítláb lépnek be a szent területre, olajlámpást gyújtanak, megmártóznak a Kányá Szpir, a „Fehér Forrás” vizében, és szent olajjal kenik meg magukat. Az őszi zarándoklat idején – Cejna Cemaiya ünnepén – több napon át énekkel, tánccal és közös étkezéssel élik meg hitüket.
Amikor mi beléptünk Lalish szent falai közé, éreztem, hogy ez nem csupán egy völgy, hanem az időn túli világ egy darabja. Nem gyújtottunk lámpást, nem illesztettünk köveket a repedésekbe, csak megálltunk egy olajjal átitatott kőfal előtt. Lehunyva szemünket csendben kívántunk. Olyan egyszerű volt – mégis éreztem, hogy a szívemből kimondott kívánság hozzátartozik ahhoz a láthatatlan áramláshoz, amelyet évszázadok óta táplál a sok ember reménye.
Ott állva a történelem súlya, a jezidik kitartása és a mi csendes szavunk összeolvadt. Mintha a falak valóban őrizték volna mindazt, amit ott hagytunk bennük – és mintha onnan valami továbbindult volna a fény felé. Lalish így lett számunkra is több, mint egy hely: a hit, a túlélés és a remény élő szimbóluma.